A nyár gyorsan elrepült.
Eszternek, aki kitüntetéssel diplomázott magyar és biológia szakon, természetes
volt, hogy – egyéves próbaidővel – a helyi, országos hírű gimnáziumba került
felvételre.
Szeptemberben izgatottan indult a
tanévnyitóra, abba a gimnáziumba, ahol diákéveit töltötte, most tanárként.
Ám ezt megelőzően – soha ilyen csodálatos nyarat! -
augusztus utolsó szombatján Pé-ter oltárhoz vezette, hogy kezdetét vegye – nem
férhet hozzá kétség - egy hosszú, boldog há-zasság, hiszen tiszta szívvel
szereti a jó megjelenésű Pétert, aki fülig szerelmes bele.
Péter sportolgatott – na ez inkább csak passziója volt, edzésre nem szívesen járt, de a meccsek után, nagy tetszésére a kisváros lányai közül jó néhányan igencsak körülzsongták. Eszter ezt csak hallomásból ismerte – hitt is, nem is a szóbeszédnek – mert ő attól sokkal komolyabb természettel volt megáldva, semhogy az unalmas mérkőzéseken töltse drága idejét. Úgy tűnt, hogy Péter mostanra kellően kitombolta magát. Miután egy jó éve összetalálkoztak, megváltozott. Eszteren kívül számára ezen túl senki nem létezett. Ő lett életében a Nap, a Földnek az életet sugárzó csillaga. A lány értékét nagyban növelte, hogy a fiúnak néhány tétova kísérlet után tudomásul kellett vennie, hogy „előlegről” szó sem lehet. Sokszor, sokat csókolóztak szenvedélyesen, de Eszter az ártatlanságát csak a nászéjszakán vesztette el.
És
a mézeshetek hónapokig, - inkább évekig tartottak. Sokat jártak szórakozni.
Mindketten szerettek, és jól is táncoltak. Számtalan szombat estét töltöttek
zenés helyeken, nagy baráti társaságokban. És Eszter – akinek mindig mosolygós
arca mögött igazából komoly természet lakozott – sokáig nem vette észre, hogy a
kelleténél egy kicsit több házaspár van Péter baráti körében. Egy átmulatott
éjszaka után, kívánta volna, hogy Péter mielőtt elalszik, feltámadt erotikus
vágyát kielégítse. De a férje, kis morgással, hátat fordított, és már az igazak
álmát aludta. Eszternek ez volt az első, igazából pici, de mégiscsak csalódása.
Közel egy órába telt, mire álomra szenderült. Mert az éjszaka első felében a
lábai járták a táncot, most agyában a gondolatok. Visszapillantva az elmúlt
órákra: úgy tűnt, Péter mintha túlságosan kötelességének érezte volna
társaságuk asszonyainak a szórakoztatását, és a feleségével csak illendőségből,
alig néhány alakalommal táncolt az éjszaka folyamán. Képzelődöm! Rosszul esik, hogy visszautasította a közeledésemet, ezért
fantáziálok. Holnaptól minden visszatér
a rendes kerékvágásba. Ezzel a nem egészen sziklaszilárd meggyőződéssel
szenderedett el.
A másnap úgy indult, hogy minden a
szokott rendben zajlik. Ám este jött megint a
csalódás. Eszter vére, talán vágyának a hajnalban
elmaradt kielégítetlensége miatt, vetkőzés közben, kezdett felforrósodni. Úgy
bújt a paplan alá, hogy ha Péter mellé akar simulni, legyen hozzá helye, igaz
ne túl bőven. De férje feltűnően soká matatott a fürdőszobában, majd szó nélkül
a helyére feküdt. Búcsúcsók nélkül, szinte azonnal elaludt.
Mit tegyek? Húzódjak mellé, tapadjak hozzá
forró testemmel? És ha elutasít? Az eddigi mintaszerű házas életünkre milyen
hatással lesz? Nem, ezt nem szabad kiprovokálni, hiszen mi szerelemmel
szeretjük egymást! Péternek minden bizonnyal valami kellemetlensége támadt,
összeveszett valakivel, vagy méltatlanul megbántották. Rövid időn belül tisztázódik
a dolog, visszatér minden a rendes kerékvágásba.
És az ezt követő estén az
történt, ami eddig még soha: Péter jóval éjfél után, kapatosan állított be.
Eszter ez idáig egy szikrát nem aludt, de ahogy meghallotta a férje mata-tását
az előszobában, gyorsan befelé fordult, úgy tett, mintha mélyen aludna, de
szeméből a könnyek patakban kezdtek folyni, párnája csurom vizes lett. Egy idő után, elhaló szipogását sem meghallva,
feküdt ágyába Péter.
Reggel
Eszter szokásos reggelijét ímmel-ámmal fogyasztotta, szembe ült vele a
véraláfutásos szemű Péter. Meglepődött azon, hogy neki nincs terítéke:
-
Ez a legújabb divat? Nekem nem jut reggeli?
-
Menj oda reggelizni, ahol vacsoráztál!
Péter szó nélkül felállt,
úgy ment ki, hogy köszönés nélkül az ajtó bevágva indult mun-
kába.
Este
Péter nagy csokorral állt Eszter elébe:
-
Bocsáss meg, kicsi feleségem. Munka után, tudod, Jóskáékkal egy kicsit
elhajol-
tunk, annak örömére, hogy a műhelyben az előzőnapi
összetűzésünket sikerült rendezni. Az este, mikor hazaértem, úgy szerettem
volna melléd bújni, de te olyan édesen aludtál, hogy nem volt szívem
felébreszteni.
Egy szavad sem hiszem, te pernahajder, de azért boldog vagyok, hogy
újra szent a bé-
ke. És olyan hévvel bújt a „pernahajder” mellkasára, hogy
még vacsora előtt az ágyba sodródtak. Aznap éjjel behozták az összes
„mulasztást”.
Négy
hét múlva Eszternek nem jött meg a havi vérzése, reggelente rosszullétek is
jelezték, hogy várandós. Boldogságuk teljes volt, hasonló a házasságuk első
időszakához. Péter újra mintaférj lett, kényeztette a kismamát. Eszter jól
viselte a terhességet, és kilenc hónap múlva megszületett a büszkeségük, Bence.
A kicsi körül forgott a világ.
Természetesen a törődés súlya Eszteren volt, de Péterre sem lehetett panasz.
Így zajlott az élet Bence első születésnapjáig.
Azt követően Péter egyszer-egyszer később jött
haza, de mindig indokoltan, legalábbis nem lehetett ezek ellen kifogást
találni: kispályás foci, pingpong, pecázások, melyek mindig teleszákot
eredményeztek. Eszter ennek különösen örült, hiszen szerette a halat, és kitűnő
halászlét főzött, a rácpontyot pedig specialitásának mondhatta.
Azért
mintha kezdett volna valami nem egészen rendjén valóan alakulni. Péter gondosan
ügyelt arra, hogy feleségét, még véletlenül se bántsa meg. Eszternek kicsit
gyanús is volt ez a feltűnő simulékonyság.
Azután
egyik este, nem, éjjel, mert már két óra is elmúlt, mikor Péter színjózanon
beállított. Eszter az ajtó nyílására pillanatok alatt az előszobában termett,
szikrázó szemmel kérdezte:
-
Tudod, hány óra? Hol voltál? – és maga is megijedt, mikor kimondta – a
szeretőd-
nél?
Péter ütésre emelt kézzel
indult támadásra, Eszter ijedten hátrált, papucsa beleakadt a
szőnyeg szélébe, és hátratántorodva a falnak esett.
Nagyon beütötte a fejét, ám mi volt ez a fájdalom ahhoz képest, amit az
okozott, hogy a szerelemmel szeretett férje mást szeret!
A
szobából kihallatszott, hogy Bence felsír. Péter most fogta fel, hogy mi is
történt. Ölbe kapta feleségét, és beemelte az ágyba, babusgatás közben súgta:
-
Bocsáss meg!... Bocsáss meg!... Elöntött az indulat, hogy felelősségre
vontál. És
ami a legnagyobb baj, nem alaptalanul. Julitól
jöttem. Tudod, hogy milyen érzékien szépasszony. Megszédültem. És nemcsak a
testét kívántam meg. Beleszerettem. De az a csodálatos, hogy téged
változatlanul szeretlek. Ketten vagytok a szívemben.
Eszter
attól, hogy a fejét nagyon beütötte, szédelgős állapotban volt, kisebb fokú
agyrázkódást kaphatott. Alig értette azt, amit a férje mond. Mikor másnap
felkelt, a feje is fájt még, hogy jutott volna eszébe, hogy a jómadarat felelősségre
kell vonnia? Egyébként is, időt kell
hagyni, hogy elmúljon a láz.
A
láz elmúlt. De a hullámvasút, kisebb nagyobb megszakítással működésben volt.
Abban
az évben, mikor Bence betöltötte az ötödik évét, a gimnáziumban a tanévkezdésre
néhány tanár más középiskolába került, helyükre ugyanannyian jöttek,
megfeleltek a mondásnak, tizenkettő egy tucat, kivéve Gézát, a matematika és a
közgazdasági ismeretek tanárát. Na nem
pedagógusi mivoltában, külsőre sem tért el az átlagtól, hanem emberi
adottságaiban. A romantikus lélek nagy tisztelője, és hódolja a női nemnek,
legalábbis azon hölgyeknek, akik a magában felállított követelményeknek
megfeleltek (Feleségéről kiderült, hogy nem sorolható ebbe a kategóriába, mert
rövidéletű házasságuk válással fejeződött be) Tolakodás nélküli, gáláns
modorával, a szeme apró villanásával elérte, hogy a legmorcosabb kedvében levő
asszonyt is megmosolyogtatta. Született „tehetség” lévén, természetes
közvetlenséggel tudott kapcsolatot teremteni. Ha jó napot fogott ki, a legunalmasabb
társaságban is laza, felszabadult légkört teremtett. Ha pedig olyan helyre
csöppent, ahol szolid italozás is folyt, a viccei mindig jól sültek el, finom
pikantériáján, a legprűdebb hölgyek sem háborodtak fel..
Nem csoda, hogy új
közösségbe kerülve több kolléganője érzett hozzá vonzódást, egyikük, másikuknál
ez többnek is bizonyult szimpátiánál. Nem meglepő módon, Eszter is
megperzselődött.
A
reáltárgyak oktatójaként nem tételeztek fel róla egy adottságot: költői vénával
áldotta meg a jó-(vagy bal?) sors, egyöntetű vélemény szerint tehetséges
volt. A tanév kezdete után rögtön
jelentkezett a helyi hetilapnál, ahol örömmel fogadták, és állandó helyet
biztosítottak írásainak, minden héten megjelent tőle egy vers. Eszter, magyar
tanárként, már az első közléskor felfigyelt, azokat, szakértő szemmel, jónak
találta. Határozottan tetszettek neki. És még valamit észrevett, Géza
valamennyit hozzá írja.
Eszter az újságokból csak a
kulturális cikkeket elolvasta el, utána a papírkosár volt a végállomás.
Szeptembertől azonban minden egyes számot gondosan félretett, íróasztala jobb sarkában,
példás rendben, sorba rakta. És nem a címlappal kezdődően, hanem a verses
oldalával felül.
Eszter sejtelme nem volt alaptalan, Géza
rajongása, a gimnáziumba való érkezése után szinte azonnal felé fordult. Bár ez
az első pillanatban még nem fogalmazódott meg benne, szerelemre lobbant Eszter
iránt. Beleszeretett harmonikus arcvonásiba, kecses alak-jába, az egész
belülről sugárzó szépségébe, talán leginkább a kissé éneklő hanghordozású,
kellemesen csengő, de soha nem üres fecsegést tartalmazó beszédébe. Eszter
pedig a legújabb költeményeket hosszú perceken átkritizálta, szakszerűen, ám
különös módon, mindig csak dicsérő szavakkal.
Hát lehet egy nőbe, aki
ilyen különleges tulajdonságokkal rendelkezik, nem beleszeretni?!
Egy
télvégi délelőttön Eszternek volt egy szabad órája. Beült a biológia-szertárba,
hogy a következő napra előkészítsen egy demonstrációs eszközt.
Ezzel egy időben Péternek
eszébe jutott, hogy esedékes a havi közüzemidíj-számlák ki-
egyenlítése. Belenézve kézitáskájába, látta, hogy a csekkeket és a pénzt otthon felejtette. A művezetőtől elkéredzkedett egy fél órára. Hazaérkezve a szekrényben levő pénzkazettából kivette a csekkeket és a szükséges pénzösszeget, indult volna kifelé, de mintha súgta volna neki valaki, hogy nézzen Eszter íróasztalára. Első pillanatban semmi rendkívülit nem talált rajta. A szokott rendben álltak a dolgozatfüzetek, osztályonként katonás rendben rakva. Ám a jobb szélső stósz mögött meglátott még valamit. Maga elé húzta: a helyi újság szeptembertől időrendben gyűjtött példányai. Átlapozta, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy Eszter kollégájának a versei szerepelnek ott. Olvasni kezdte a legfelül levőt:
Ábrándozás
Erdő meghitt csendjét
Száz madár vidám dala
Teszi
Elevenné,
Rólad
szóló álmomban.
Az
első versszak végére ért. Mintha mágnes vonzotta volna szemét, összeolvasta a
sorok első betűit...
Ez alatt Eszter lehajtott fejjel merült el munkájában, nem vette észre a háta mögé lopakodó Gézát. Egyszerre azt érezte, hogy jóleső, nem, kéjes borzongás fut végig hátgerincén, egy forró lehelettől, mely a nyakszirtjét érte. Felállt, megfordult. Szorosan a közelében állt Géza, aki most átölelte derekát, kicsit lehajolt, hogy megcsókolja. Eszter elfordította a fejét, Géza követte a fejmozdulatot. A csókolási kísérlet eredménytelennek bizonyult. A férfi most már két kezével gyengéden, de határozottan megfogta a szabadulni akaró fejet. Farkasszemet néztek egy hosszú pillanatra, melynek végén az asszony szemhéját félig leengedte. A vágyott ajkak szorosra záródtak. Géza nyelvével kért bebocsáttatást, amire Eszter szája megnyílt, és magafeledten visszacsókolt. Talán egy perc is eltelt, ekkor Géza gyengéden megsimogatta a lángba borult arcot, melyet azután puhán végigcsókolt, majd a nyakat, annak minden négyzetcentiméterét, azután újfent rácsókolt az ajkakra. Eszter két karjával - melyek az előbb még ernyedten lógtak – átfonta Géza vállát, aki most már meglelte szavát:
-
Eszter, mindennél drágább Eszter!
Szeretlek, végzetesen beléd szerettem! Legyél a
feleségem!
Esztert
mintha varázsütés érte volna, Gézához még hozzásimult, de karjai
szár-nyaszegett madárként lehanyatlottak, és suttogva válaszolta:
-
Lehetetlent kérsz. Férjes asszony vagyok, szeretem a férjem, és
senkiért, érted sem
tudnám elhagyni.
Ebben a pillanatban
felrándult az ajtó, melynek nyílásában ott állt Péter, halálsápadtan,
fogai
közt sziszegve csak ennyit szólt:
- Tudtam! – és öles léptekkel elindult a kijárat
felé.
Eszter utána rohant:
-
Péter! Petikém! Várj!... Mindent megmagyarázok.
De férjét nem érte utol, az
bevágta magát az udvaron álló kocsijába. Nagy sebességgel
elindult a kapu felé, kiérve az utcára padlógázt
adott, a kerekek szinte felsikoltottak,
miközben a kocsi a kellőnél jóval nagyobb ívben fordult ki, az úttest túlsó felére. Ebben a pillanatban
érkezett oda egy teherautó. A két jármű frontálisan ütközött. Mikor Eszter
kiért az utcára, Pétert már a volánra borulva látta meg. A nagy csattanásra kitódult
a szélső tanteremből a fél osztály. Jókor érkeztek, két diák elkapta a
tanárnőt, aki éppen hanyatt esni készült. Karjukba emelték, és betámogatták a
tanári szobába. Leültették egy asztal előtt álló székre. Kedvenc tanárnőjük
mellé állt két negyedikes, halottsápadt diáklány, hogy ha kell valamiben,
segítsenek. Talán két perc telt el, az ajtóban feltűnt Géza, döbbenettel az
arcán. Eszter felnézett rá, a férfi
félig lehunyt szeméből kiolvasta a megváltoztathatatlant.
-
Péter! Szerelmem! Megöltelek! – suttogta. Két kezével önkívületében
verni kezdte
az asztalt, majd ráborult, csillapíthatatlan
zokogással.
Balatonakarattya,
2009-05-01
Pauló Béla