Húsvéti vallomás. Részlet Pauló Béla Tamadél című regényéből

Húsvét 1946-ban későre esett, április 21-re. Az ünnep első napja kellemes idővel köszöntött be. Az időjárás már-már nyáriasan meleg volt. Tamás úgy döntött, hogy a 9 órai, ifjúsági istentiszteletre megy. Több oka is volt: kevesen szoktak lenni; rövidebb a szertartás; a tiszi betegségéből még nem gyógyult fel, ezért Máté fog szolgálni.

A szertartás a szokásos módon kezdődött. Hernádi már a bevezető igeolvasásnál tar-

tott, mikor halkan nyílt a főbejárat ajtaja. Tamás a főhajó baloldali padsorának, közepe táján ült, önkéntelenül hátrapillantott. Azt hitte, hogy mindenki az ő szíve dobbanását hallja meg. Adél, picit lehajtott fejjel, mint aki restelli a késését, puha cipőjében nesztelenül lépkedve jött befelé. A kórus alatti első padsort elhagyva balra, előre tekintett, keresett valakit. Mikor megtalálta, a két szempár egy pillanatra összekapcsolódott. A szemek először tágra nyíltak, majd hosszú másodpercekre lecsukódtak. Két száj szélesebbre húzódott. Két arc pirosra színeződött.

Melyikük volt boldogabb? Nem lehetett különbség. Adél itt találta azt, aki miatt jött. Tamás pedig? Karnyújtásnyi közelébe került az, aki számára mindennél fontosabb.

Adél a jobb oldalra, Tamással egy sorba ült be, így feltűnés nélkül, gyakran egymásra pillanthattak.

A kántor elkezdte a gyülekezet főénekét:

„ Föltetszett gyönyörű napunk, / Melyen méltán vigadhatunk; / Krisztus ma győzelmet

vett. / Megvert minden ellenséget.”

Tamás soha ilyen lelkesen nem fújta az éneket. Mintha a sors erre az alkalomra, neki rendelte volna, az első két sort mindenképp. Bűn az, hogy nem az ünnepnek szól az örvende-

zése? Az az igazi ünnep, hogy nem közömbös Adél számára.

Tamás ezt az istentiszteletet azért választotta, hogy Hernádi prédikációját hallhassa. Ebből ugyan nem sok minden lett. Ha valaki megkérdezte volna, hogy miről szólt a lelkész

beszéde, keveset, vagy semmit nem tudott volna mondani. És ha lassan is múlt az idő, csak elhangzott a befejező ének:

„Maradj meg kegyelmedben velünk, ó Jézusunk...”

Kicsit élénkebben állt fel padjában az illendőnél. Lehajtott fejjel maradt néhány má-sodpercig, mintha a távozása előtti imáját mondaná, de gondolatai már az ajtón kívül jártak.

Amennyire feltűnés nélkül megtehette, kisietett a mellékajtón. Lefutott a lépcsőkön, hogy A-

dél előtt érjen az utcára.

Adél a szeme sarkából figyelt. Mosolya elárulta, hogy helyesli Tamás szándékát. Úgy időzített, hogy egy időben érkezzenek a templom elé.

Az istentiszteleten főleg fiatalok voltak. Letudták a kötelezettségüket, gyorsan szétszé-

ledtek. Senki nem figyelt fel a „véletlen” találkozásra.

- Adél, hadd kívánjak kellemes húsvéti ünnepeket!

- Köszönöm a kedvességed, Tamás... Tamáskám. Én is hasonló jókat kívánok ne-

ked. És most hajlandó vagy hazakísérni?

- Hajlandó?! Hiszen nincs egyéb kívánságom.

Tamást a belső feszültség majd szétvetette. Adél iránti szerelme már-már fizikai fáj-

dalommal járt. Úgy érezte, hogy belülről elég. Fel kell tárnia érzését, de hogy fogjon hozzá?

Hiányzott a bátorsága. Már a Luther utca végénél jártak, a Teleki utcára is befordultak, és szó

még nem hagyta el a száját.

- Miért vagy ilyen szótlan, Tamás? Csak nem félsz tőlem? Mondd ki bátran, mi

nyomja a lelked. Nem vagy te már kölyök. De mit is mondok? Egy drága kölyök vagy.

És ettől kezdve, ha kettesben voltak Tamás neve Kölyök volt.

- Adél!... Drága Adél!... Én olyan nagyon szerelmes vagyok!...

Adél csillogó szemmel, mosolyogva, boldogan mosolyogva válaszolt:

- Tudom, Kölyök, tudom. Hetek, sőt hónapok óta tudom.

- És nem nevet ki? Nem vagyok méltatlan egy olyan nagyszerű asszonyhoz, amilyen

maga, Adél? Akinek minden ujjára tíz különb férfi akadhat, mint amilyen én vagyok?

- Ó, milyen butaságokat tudsz te, Tamáska beszélni! Az utolsó mondatodat pedig

meg sem hallottam. Vedd már észre, hogy mi egyenlők vagyunk. Vagy tapasztaltad valaha is, hogy kevesebbet érsz nekem, mint bárki más?

- És, Adél!... drága Adél!... Szabad reménykednem?

Adél legszívesebben magához ölelte volna őt, itt a nyílt utcán, fényes nappal. Ám csak

mosolygott, mosolygott biztatóan, de Tamás a szavait várta, a válaszát.

- Hagyjál nekem időt! Sok mindent át kell gondolnom. Lehet, hogy hetek múlnak el,

talán hónapok is. Türelmes leszel? Tudsz várni a válaszomra?

- Nem!... De igen, drága... drága Adél! Nagyon nehéz! Olyan régen készültem erre

a vallomásra. Most megtörtént. Még meddig kell várnom?!

- Megértelek, Kölyök, de neked is meg kell értened engem. Elégedj meg most any-

nyival, hogy most még nem dönthetek, türelmesnek kell lenned a válaszom megadásáig.

Milyen rövid tud lenni a Teleki utca! Már a végére értek. És egyetlen perc már csak, és

a Spitzer ház kapujában álltak. Adél igyekezett rövidre fogni a búcsút, hiszen benne is kisebb

vihar dúlt, csak ő jól tudta palástolni.

- Délután felutazunk Pestre – észrevette Tamás riadt tekintetét – ne aggódj, csak más-

fél nap az egész. Miklós nagybátyámat látogatjuk meg. Ha nagyon akarod, kedden már lát-

hatsz is.

Nyújtotta a kezét, Tamás rálehelt egy rövid, de szenvedélyes csókot. Adél részéről pedig egy könnyed mozdulat: Tamás egy pillanatra két puha, meleg tenyérbe temethette arcát, mielőtt az asszony alakját elnyelte a félhomályos kapualj.

Tamás nem tudta eldönteni, hogy mit kezdjen magával. Pedig, ha csak egy kicsit gon-

dolkozik, ugrálnia kellett volna örömében. Vallomását Adél nem utasította el!

Nem akart még hazamenni, minden cél nélkül elindult valamerre, akárhová. Az Ipoly-parton kötött ki, a háborús események során megrongálódott, majd 1945-tól használaton kí-vülre helyezett Madách Imre nevét viselő gyaloghíd lábánál. Nem tudott eligazodni gondola-taiban, még mindig nem volt számára semmi biztos. És nem tudott senkitől tanácsot kérni. Nekidőlt az egyik korláttartó oszlopnak. Hang nélkül előadta kétségeit, mintha az élő személy volna. Kicsit megkönnyebbült, mert bár válasz nem jött, legalább kibeszélhette magát „valakinek”.