A tavakhoz érve Adél a nem túl sok fürdőző láttán örömmel konstatálta:
- Na, Kölyköm, megfelelőnek találod a tavat aranyhal keresésre? Akkor be a bokrok közé! Én egy másikba. De ne próbálj leskelődni!
Ismerlek, jómadár! Ha kész vagy, a vízben találkozunk.
Adél lendületes startfejessel
vetette magát a tóba, Tamás utána. Lassúnak bizonyult a kedveséhez viszonyítva,
bár próbálkozott egy kis krallozással, kevés sikerrel. Jó bentről Adél nevetve
szólt oda:
-
Lassú vagy, hogy
akarsz így aranyhalat
fogni? – de azért leállt, hogy Kölyök ne maradjon le.
És mint a gyerekek, felszabadultan
játszottak. Örültek az életnek. Kergetőztek, összefonódtak, nagy vizes puszikat
adtak egymásnak, simogatták a kényes testrészeket. Tamás most meglátta a
medaliont. Megvagy aranyhalacskám, most
már csak meg kell fogjalak.
A halacska pedig rájött, hogy felfedezték. Megint fürge lett, utolérhetetlen. De, mert már több mint egy órája a vízben voltak, fázni kezdtek. Néhány erőteljes karcsapás, és Adél a partra ért. Befutott a bokrok közé. Gyorsan megszabadult vizes fürdőruhájától, és plédbe tekerte magát. Fogvacogva várta kedvesét, aki kilépve a tóból, körülnézett. Megállapította, hogy a legközelebbi strandolók is jó messze, a túlsó parton vannak. Beiramodott a bokrok mögé. A finom gyepszőnyegen Adél mellé feküdt és szép lassan elkezdte lefejteni a takarót.
- Neee!… fázooom!…- nyöszörögte Adél
fojtott torokhangon, de alig várta, hogy Tamás tovább folytassa, amit
elkezdett.
- Én megmelegítelek! – közben a
szépen ívelt nyak szabaddá vált, rajta előcsillant a medál, amit a fogak közé
lehetett szorítani –. Megfogtalak. Teljesítened kell három kívánságom! – közben
tovább fejtette le a takarót.
Szabaddá váltak a tenyérbe kívánkozó mellek. Adél ösztönös szeméremmel a kéznél levő törülközőt maga elé kapta. Tamás szorgalmasan tovább fejtette le a takarót, Adél pedig melléről lekapva a kendőt, most az ölét fedte be. Hol az egyik, hol a másik vágyat korbácsoló, avatatlan férfiszem elől elrejtenivaló testtáj villant elő. Olyan mulatságos volt a jelenet, hogy Adél gyöngyözően kacagni kezdett, és megadta magát. Hiszen kedvese számára nem lehet semmi tilos! Elhajította a törülközőt:
-
Gyönyörködhetsz, ha kedved telik bennem…
Tamás nem tudott betelni a látvánnyal. És az elérhető közelség
miatt elragadtatott lelkiállapotba került. Keze simogatásra indult, alig kapva
levegőt, suttogta:
-
Órákig… néznélek!… De nem csak nézni akarlak!…
Három kívánság teljesítését ígéreted!…
-
Alkudjunk meg… egy kívánságodat teljesítem… de háromszor!
***
1
Jenő akaratlanul segített a
megoldásban:
-
Adél, tudod, hogy a szállítóimmal magam szeretek tárgyalni. A jövő hét elejére terveztem
erre kétnapos utat. De akkorra itthon
van fontos teendőm a palackozó üzem beindításával kapcsolatban. Vállalnád
helyettem a pesti utat?
Adél agyán átfutott, hogy mindent
elronthat, ha elárulja örömét. Mindent csak ezt ne!
-
Ne akarjál Jenő velem számomra lehetetlen, vagy legalábbis nehezen
megoldható feladatot elvégeztetni. Fogalmam sincs, hogy fogjak hozzá
olyasmihez, amit te rutinból megoldasz. Félek, hogy általad olajozottan működő
kapcsolatrendszerben valamilyen jóvátehetetlen kárt okozok.
-
Ugyan, Adél! Sokkal talpraesettebb vagy te annál, hogysem ez előfordulhatna veled. Előző nap egyébként
is megbeszéljük a tárgyalások általam gyakorolt menetét, az intézendő ügyek
részletes programját. Akkor hát számíthatok rád?
- Hát!...
Ha annyira akarod... De azután, ha valami nem sikerül, akkor ne
szidjál!
Hétfőn délután beültek az irodába, Jenő előszedte az
okmányokat, feljegyzéseket, és részletesen – mit részletesen? aprólékosan, úgy, hogy a sok kézenfekvő dolog hallatán Adél már
türelmetlen volt, de persze nem
mutathatta –, ismertette, amiket
szükségesnek ítélt.
Kedden a korareggeli buszra
felszállt Adél. A közel három órás útján
volt ideje, hogy a magával hozott papírokat át, meg át nézze.
A nagyjából
egyforma tartalmú szerződések között megakadt a szeme egy háztartási vegyiárut forgalmazó cégén. Volt benne egy bekezdés, amely
az engedményes árukkal volt kapcsolatos. A szerződéses nyomtatványon kivehető
volt, hogy az engedmény összegének százalékos megállapítása a megállapodás
alkalmával kerül kitöltésre. Jenő vajon a
legjobb eredményt érte el legutóbb?! – morfondírozott
Adél – Mi lenne, ha megkísérelnék
magasabb százalékban megállapodni?
Miklós – mivel Adél előző este telefonon értesítette érkezéséről –érdeklődéssel várt rá. Kíváncsian kérdezte:
- Mi a programod? Mennyi időt szánsz rám?
- Fontos dolgokat fogsz tőlem hallani, csak az a kérésem, hogy légy türelmes. Jenő megbízásából üzleti ügyeket kell intéznem – igazából ezért tudtam most felutazni – igyekezni fogok, hogy délután mielőbb hazaérjek.
Adél elsőnek a megítélése szerinti legfontosabb cég Lázár utcai kereskedelmi igazgatójához ment. A titkárnő tartózkodóan nézett rá írógépe fölött:
- Mit óhajt, hölgyem?
- Legyen szíves bejelenteni Lehmann igazgató úrnál, a Spitzer cégtől jöttem.
Az ötven év körüli, kimért főtisztviselő, íróasztala mögött ülve, szemüvegét orrára tolva nézett a belépő kiskosztümös, elegáns, csinos úrinőre. Meglepődött, hogy egy nő, főleg ilyen fiatal és csinos nő, üzleti ügyekkel foglalkozik, és most vele akar tárgyalni. A kölcsönös bemutatkozást követően Adél elegáns, tömött aktatáskájából – az is furcsa, hogy a hölgy retikül helyett aktatáskát tart a kezében – meghatalmazást vett elő, melyben a Spitzer cég megbízza őt tárgyalás folytatására.
De Lehmann nem ért rá sokat meditálni, mert Adél azonnal rátért
jövetele céljára. Rövid tárgyalás után megállapodtak azokban a tételekben,
melyeket Jenő állított össze. Váratlanul megjegyezte:
-
Lehmann úr, legutóbb szállítottak, az akkori
megállapodás alapján engedményes mosóport.
Sajnos ez az áru nem bizonyult elég kelendőnek. Rendelnék azért abban az esetben,
ha valamivel nagyobb kedvezményt kapnánk.
Lehmann meglepődve az ajánlaton, bizonytalanná válva
kérdezte:
-
Hány százalékot gondolt, nagyságosasszony?
-
Mondjuk nyolcat, az akkori öt helyett.
Lehmannak annyira meglepte Adél
frappáns elővezetése, hogy elfogadta az ajánlatot. Miután megállapodtak a nyolc
százalékban, Adél az előzőnek a dupláját rendelte.
-
Irigylem az üzlettársát...
-
A férjem...
-
Igen, a Spitzer urat! Talpraesettebb
partnert, mint ön,
férfiban sem ismerek.
És Lehmann
a szerződés aláírása után így búcsúzott:
- Őszintén örülök, nagyságos
asszony a megismerkedésünknek, legyen máskor is szerencsénk!
Nem kell mondani, hogy Adélra milyen hatást
gyakorolt első sikeres tárgyalása. A többi partnerénél azonban már hasonló
manőverhez nem folyamodott. Nem akarta összes puskaporát ellőni.
Késő
délután érkezett vissza a Dohány utcába. Beugrott régi kis bevásárlókosaráért, elindult
vele a körút felé. Bejárta a csemegeboltokat, zöldségeseket. Beszerzett annyi
tejet, kenyeret, tojást, vajat, sajtot, sonkát, felvágottat, szardíniát,
paprikát, paradicsomot, gyümölcsöt, hogy Miklósnak is néhány napra biztosítva
legyen az ellátása. Még egy szatyrot is vennie kellett, hogy mindent haza
tudjon vinni. Eszébe jutott, hogy a közelben van egy kis vegyeskereskedés, ahol
frissen pörkölt babkávét és kóser italokat is lehet kapni, azt is útba ejtette.
Miklós
szemrehányóan nézett Adélra, mikor megérkezett a tömött kosárral és szatyorral:
-
Úgy látszik régen paskoltam el a formás feneked – a valóságban
természetesen soha egyetlen ujjal sem nyúlt Adélhoz –, elszoktál te ekkor teher
cipelésétől.
-
Balassagyarmaton csak azért nem csinálom, mert
a társadalmi helyzetem nem engedi meg. Ne aggódj, semmi bajom nem lesz.
Mielőtt
hozzáfogott volna a vacsora elkészítéséhez, indítványozta, hogy kezdjék el a beszélgetést,
melyről már szeptemberben futólag szó esett. Kicsit nehéz volt a tárgyra
térnie, a megkönnyítéshez töltött mindkettőjüknek egy-egy pohárka kóserszilvát.
Kortyolgatás közben azután rátért mondandójára:
- Azzal kezdem, amivel a
múlt alkalommal befejeztem: szerelmes vagyok. Talán nem hiszed el, de életemben
igazában most először. Persze ez nem egyetlen perc alatt következett be.
-
Tudom, láttam rajtad az erre utaló jelet a téli ittléted alkalmával,
pontosabban annak a vége felé.
-
Nem, akkor még nem, legfeljebb megcsapott valami, ami sejtetni engedte, hogy
talán megoldást találok egy előtte néhány hete bennem támadt feszültség
feloldására.
-
Rébuszokban beszélsz, kifejtenéd kicsit érthetőbben?
Adélban
felszakadt a közlést akadályozó gát. Aprólékosan és teljes őszinteséggel
számolt be a decemberben indult sorsfordító eseményekről, amelyek a sokáig
megmagyarázhatatlan kedélyváltozásával kezdődtek. A kiváltó ok megtalálásáról,
de hosszú hetek után sem kínálkozó megoldásról. Majd az alagút végén feltűnő fénysugárról,
mely a betegápolás során jelent meg.
A folytatást telefon zavarta meg. Miklós vette fel
a kagylót. A vonal másik végén Jenő volt. Hangjában érezhető feszültséggel
mondta:
-
Miért te vetted fel a készüléket? Adél nincs még otthon?
-
Miért, mit vártál? Hol kellene lennie? Itthon van és adom őt.
Jenő a történtekről
érdeklődött. Adél mulatott magában férje nem is nagyon titkolt féltékenységét
mutató bevezetőjén. Nem árt –
gondolta – ha szűkszavúan számolok be a
végzett tárgyalásaimról, legyenek holnap estig kétségei, hogy érdemes
volt-e rám bízni fontos üzleti dolgokat.
-
Voltam az otthon mára megbeszélt cégeknél. Igyekezetem a te intencióid szerint tárgyalni.
-
Remélem, nem rontottál el semmit?! – kérdezte
kicsit idegesen Jenő.
-
Érzésem szerint nem, de te majd otthon eldöntöd, hogy máskor is rám
lehet-e bízni szerződéskötést. Remélem a holnapi nap is sikeres lesz.
-
Rendben van, azért ha hibát is követsz el, ne veszítsd el a kedved. Én majd
korrigálok.
A
kagylót letéve Adél magában motyogta:
Kíváncsi vagyok, a mosópor ügyletem hogy fogod „korrigálni”?
Közben
Miklós elővette a kávédarálóját és a kettős jénai üveggömbből álló kávéfőzőjét.
Betankolt, és mire befejeződött Jenőék eszmecseréje,
az asztalon gőzölgött a fekete.
-
Élvezem már az illatát is – örvendezett Adél -. Azt tartják, hogy az
igazi kávésok cukor nélkül isszák. Én nem tartozom közéjük, mert édesen
szeretem.
-
Ez az életedre is vonatkozik?
-
Nem tagadom, szeretek élni. Elvégzem a munkám, kedvelem is amit csinálok, de az élet örömökből is ki akarom venni a
részem. És úgy érzem, mostanra elérkezett ennek az ideje.
-
Nem bánnám, - szólt Miklós -, ha folytatnád ott, ahol a telefonhívás
miatt abbahagytad.
Adél
kicsit gondolkozott, hogy Ervinnel való intermezzójáról beszéljen-e? De hát
persze, hogy kellett, hiszen közvetve ez is odavezetett, hogy a fejlemények úgy
alakultak, ahogy. Azután jött a városházi koncerten való szereplés, és az előre
kiszámíthatóan alakult helyzet. Nemkülönben a nedvespróba,
amelynek történései tovább segítették egy kapcsolat kialakulását. A húsvétvasárnapról,
amely eldöntötte kapcsolatuk kialakulását. Azután a strandi jelenet.
Miklós nem állhatta meg,
hogy meg ne jegyezze:
-
Ha ezt mástól hallom, el sem hiszem. Tudod, hogy mi vagy te? Boccacció ma élő hősnője!
És
most már tényleg csak a beteljesülés - kicsit talán hosszabbra is sikerült - elbeszélése volt
hátra. Adél erről észrevehetően szívesen, és még az előbbieknél is
részletesebben számolt be, hiszen életre szóló élményévé vált az a délelőtt.
A
meghitt beszélgetésbe azután hosszú csend állott be. Miklós szólt először:
-
Mondd, kislányom, igazán boldognak érzed magad?
-
Iiiigen.... azt hiszem, életemben
először teljes boldogságot érzek. Lehet ennek az érzésnek kizárólagos birtokában
lenni? Most úgy vélem, hogy igen. Hogy mik vannak emögött?
Hosszú éjszakákon gondolkodom mindezen. De, hogy maradéktalanul szerelmes
vagyok, az nem kérdés. Most ne is várj tőlem mindenre kiterjedő feleletet. Azok
után pedig, amit
elmeséltem, nem lehet számodra váratlan egy kérésem: alkalomadtán szükségünk lesz a volt
lányszobámra, ugye nem lesz kifogásod az igénybe vételére?
Pillanatnyi habozás után jött Miklós válasza:
-
Megkaphatjátok. Persze, ez hármunk titka marad.
***
Az előadás kezdete előtt jóval korábban elindultak –
Tamás boldogan ismételte magában, hogy „otthonról”. Hiszen ez jelent valamit,
azt, hogy Adél és ő összetartoznak, ők együtt egy pár. Milyen is? Nem mindegy?
Örökre összetartoznak, és kész!
Elvillamosoztak
az Oktogonig, onnan gyalog az Operaházig. Persze most is egy kis „idegenvezetés”-sel, arról, hogy még a
Nagykörút kiépítése előtt, már 1885 táján kialakult a Sugárút, mely később az Andrássy út nevet kapta. Talán a legimpozánsabb létesítménye lett a Sugárúti
Palota, mai nevén az Operaház, Ybl Miklós főműve. Adél itt még hozzátette:
-
Nézd meg jól most kívülről, belülről majd akkor, ha egy balettet vagy
operát jövünk megnézni, meghallgatni. Ott lent balra, a ráccsal védett
lépcsőkön lemehetnénk
a Földalatti megállójába. Mert az Andrássy
út alatt fut a Földalatti Vasút, amely a második ilyen létesítmény volt
Európában, a londoni után. 1896-ban nyílt meg.
Tamás felcsillanó szemmel szólt:
-
Ezen már utaztam. Hat éves lehettem. Egy nyári vasárnapon anyuék felhoztak
a fővárosba. Nem sok mindenre emlékszem, de arra határozottan, hogy a
Földalattira felszálltunk. Mikor a szerelvény kibujt a felszínre, ki akartam
nézni az ablakon, anyuka a szép, finom, új bőrkesztyűjére térdeltetett. Az
állatkerti leszállónál
-
Most viszont már a Nagymező utcában vagyunk, a Fővárosi Operettszínház előtt.
-
Hát igen. Erről
az épületről már kívülről is látszik, hogy színház – szólalt meg Tamás – Gyarmatra is jött a háború
előtt nyaranta 3-4 hétig játszó vándortársulat. Tudod, a Casino
szállónak van egy nagyterme, színpaddal, földszintes nézőtérrel. De a
külsőségek olyan vidékiek, olyan szürkék. A szüleim nagyobbacska koromtól engem
is elvittek. Hogy mire emlékszem az előadásokból? Igazából már nem tudnám
megmondani, de akkor nagyon tetszettek. Két fővárosi színésznőre, akik
vendégszerepelni jöttek, élénken emlékszem: Bordy
Bellára és Kiss Manyira, aki a „Jaj, de jó a habos sütemény”-t
énekelte. Hogy mit játszottak, fogalmam
sincs. Már a színpadra lépésükkel nyíltszíni tapsot arattak. És ahogy visszaemlékszem,
már akkor mocorgott bennem a szándék, hogy nagyvárosi, fővárosi színházban, a
moziból ismert, neves színészekkel lássak „igazi” előadást.
-
A szomorú idők
előtt, ha nem is rendszeresen, de eljárogattam színházba. Most, - hogy egy kicsit nagyképű
legyek - ki akarom nyitni előtted ennek
a csodás világnak a kapuját. Mostantól
színházlátogatóvá válhatsz.
-
Biztos, és mindig csak veled együtt.
-
Na, ezt majd meglátjuk! – mosolygott Adél a gyorsan jött válaszon.
Beléptek a tágas előcsarnokba, Tamás szívdobogva
hallgatta a betóduló emberáradat zsibongását, amely semmi máshoz nem volt
hasonlítható. Tovább léptek a nézőtér körbefutó előterébe, a ruhatárhoz. Tamás
beadta Adél bundáját, Miklós és a saját nagykabátját. Miklós néhány lépésre
maga elé engedte a fiatalokat, gyönyörködve szemlélte őket, megállapította:
- Adél, ahogy elnézlek, ebben a
sokadalomban te vagy a legelegánsabb, a legszebb. Azért, Tamás, te sem vagy
nagyon lemaradva.
Befelé sodródtak. Tamás nem győzött betelni a pompás nézőtérrel. Miklós nagyon jó jegyeket tudott szerezni, a földszínt első harmadában, középtájon. Amíg szép lassan befelé haladva megkeresték a bársonnyal bevont, kényelmes ülőhelyüket, Tamás szemét végigfuttatta a földszinti nézőteret körbeölelő emeletek emberekkel megtelt páholyain. Nem győzte csodálni a meglehetősen kopott állapotában is megejtő szépségű, sokszínű és aranyfüsttel bevont oszlopokat és falakat, csakúgy mint a velencei csillárokat. De sokáig nem nézelődhetett, három gongütés után – miközben a fények fokozatosan halványulni kezdtek, majd teljesen kialudtak -, a zenekari árokból felhangzottak Offenbach operettjének, az Orfeusz az alvilágban nyitányának első, életörömöt sugárzó taktusai.
Ez
a muzsika a rádióból már ismerős volt, szívesen is hallgatta, de akkor nem hatott különösebben az érzelmeire. Most a pompás
környezet, az
eddig alig ismert francia zeneszerző lüktető ritmusú zenéje a nagylétszámú zenekar előadásában, a bársonyfüggöny
szétnyílásával láthatóvá váló színpadon a nagyszerű díszletek, a fényűzően
díszes kosztümben fellépő színészek játéka lelke mélyére hatolt. Ismeretlen
izgalom járta át. A torka összeszorult, úgy érezte, hogy megfullad. Mint a tűz, úgy áradt el
benne a muzsika. Zokogását is alig tudta visszatartani. Adél megérezte a keze görcsös
szorításából, hogy alig tud uralkodni magán. Simogatni kezdte, amitől lassan
visszaállt normális kedélyállapota.
. Igazából a zene kötötte le
figyelmét. A cselekményt kissé zavarosnak érezte. Talán azért is, mert a
tanultak alapján elképzelt
olymposzi világból, annak egy
epizódjából Offenbach,
meglehetősen szabadosan az antik istenek parodizálásával politikai szatírát
alkotott. Fene
tudja miért, de szinte felháborította, hogy a legendás énekes, Orfeusz szinte
örül a feleségétől való megszabadulásának. És Euridike
ledérsége?! Nem kellene esetleg Adéltól kérdeznie
valamit? De azonnal el is felejtette, mert oldalt pillantva látta rajta, hogy teljesen átadja
magát az, élvezetnek. Szinte észrevétlenül, vége lett az első felvonásnak. Adél
odasúgta Tamásnak:
- Hívjál meg minket a
büfébe!
Tamás beállt
a sorba, és hozta hármuknak az italt, vigyázva, hogy a tömegben ki ne billenjen a pohár tartalma. Sikerült a mutatvány,
kortyolgatni kezdtek. Tamásnak majdnem cigányútra ment az utolsó korty, nem
akart hinni a szemének, legnagyobb rémületére feléjük közeledett Csöpi és Ági. A találkozást nem lehetett
elkerülni. Szerencsére a szünet lassan a
végéhez ért, így
csak a bemutatkozásokra maradt idő:
- Engedd meg, hogy bemutassam osztálytársamnak, Tolnai Miklósnak az unokahúgát, Hernádi Irént és barátnőjét, Wolf Ágnest. Lányok, ő Adél, az unokanővérem, Stern Miklós pedig a nagybátyja.
Az ilyenkor szokásos kézfogások és puszik
után ki-ki ment vissza a helyére. Tamás egy pillantást vetett a távozó lányok után. Még egy
pillanatra feltűnni látszott mindkettőjük szája sarkában egy kis gúnyos, de
ugyanakkor irigy mosoly, és hogy a két lány sokatmondóan összenevet.
Mielőtt felment a függöny, Adél súgva
kérdezte Tamást:
- Mondd, tulajdonképp ki volt ez a két lány? Gyakran járnak Gyarmatra? Nem fogják elhíresztelni, hogy kikkel találkoztak az Operettszínházban?
- Mindkét lány ősbudapesti. Csak a szünetben szoktak Gyarmatra jönni, Csöpi, pontosabban Irén az unokabátyjához, Ági egy számomra kevéssé ismert rokonához. Tolnai Miklós korrekt fiú, baráti viszonyban vagyok vele. Alkalom adtán majd elrendezem vele a dolgot.
Adél megnyugodva tért napirendre a dolog felett. Kellemetlen – sőt még annál is több - lett volna, ha Jenő fülébe jut, hogy kik is voltak ezen az estén az Operettszínházban, de bízott Tamás ígéretében. A nézőtér zsongása elült, a teremben kialudtak a fények, a karmester intett, felhangzott a vérpezsdítő zene, majd a reflektoroktól megvilágított színpadon folytatódott a játék. Tamás önfeledt lelkesültsége tovább tartott. A hangulat pedig egyre emelkedett, és őrült kánkánba torkollott. A zene és a buja látvány a fiút teljesen magával ragadta. Adél szintúgy élvezte a tánckar viharos teljesítményét, amely a színpadra varázsolta az offenbachi zseniális muzsika alapján készült koreográfiát. De ez volt a közönség vélekedése is, mert hangos ováció, közepette többszörös ismétlés következett. A zárókép után a színészek széles mosollyal az arcukon – a színpadra fellépő karmester társaságában – köszönték a közönség tetszésnyilvánítását. Tamás az este végére teljesen az előadás hatása alá került. Kipirult arccal vett részt a vastapsban, amely még akkor sem akart szűnni, mikor a főszereplők a leeresztett vasfüggöny ajtaján kilépve köszönték az üdvrivalgást. Adél megfogta Tamás kezét:
- Menjünk! Állj be a sorba a bilétákkal a kabátunkért. Nincs még vége a színházi estnek. Pauly Ede utcában van egy hangulatos étterem…
-
Honnan ismered?!
-
Kis bolondom, természetesen Jenővel jártam oda operett és opera előadások
után.
Nincs
messze, gyalog megyünk oda. Egy kicsit legalább lehiggadsz a friss koratéli
levegőtől.
Az étterem tele volt, csak
egy asztal mellett nem ültek, rajta volt egy „Foglalt” táblácska. Ahogy
beléptek, megérezték a helyiség egyéni hangulatát. A vendégek az Operából és
a közeli színházakból érkeztek: színészek, énekesek, zenészek, és persze nem
kevesen nézők is. Legtöbbjük sokadszor lehetett itt, családias légkör uralkodott. Miklós szólt néhány szót az érkezésükre odalépő
pincérnek, aki ezt követően udvariasan az üres asztalhoz vezette őket. Adél
erre is előre gondolt, Miklós a levél alapján megrendelte azt.
Étkezés közben persze beszélgettek. Miklós kezdte:
- Na, fiam, beváltotta reményeidet az előadás?
-
Bevallom, csak nagyon halvány elképzelésem volt, hogy mit fogok látni.
Ez az este minden várakozásomat felülmúlta.
És elsorolta a benyomásait a színház
előcsarnokába való belépéstől a távozásukig.
Adél mosolyogva kérdezte:
-
Megmondanád, hogy mi tetszett a legjobban?
-
Nekem igazából minden nagyon tetszett …
-
Ahá! Majd én megmondom: a kánkán.
Tamás elpirult. Adél meg akarta csipkedni, de azután meggondolta
magát:
-
Miért restelled? Ez a komikus, szertelen mozdulatokkal teli tánc,
melyet a szép, fiatal táncosnők lábuk magasra dobálásával olyan érzékivé tesznek, az
egészséges férfiak képzelőerejét persze, hogy megmozgatja. De térjünk át a
terveimre. Még ebben az évben vagy januárban elmegyünk hangversenyre, a Zeneakadémiára. Azután következik az Operaház.
Örülök, hogy így élvezted Offenbachot. Ez a műve
közel van a vígoperához. Majd találunk egy alkalmas darabot – van bőven, amiből
válogatni lehet – következhetnek balettek, zenés drámák, tragédiák. Akarod?
- Persze, hiszen
tapasztalhatod, hogy egyre jobban vonzódom a komolyzenéhez, ha pedig veled
együtt hallgathatom...
-
Ne folytasd! Tudom mit akarsz mondani...
A vacsora végéhez értek.
Amíg Tamás rendezte a fizetőpincérrel a fogyasztásukat,
Miklós
kiment az Andrássy útra, ahol sikerült egy taxit
leintenie.
A férges dió
A front
előtti évek hagyományai szerinti – szegényesebb kivitelben – volt a teríték. És a
szertartásos sorrend: a mézespálinka, a mézzel
megkent ostya, a káposztaleves is a tálban gőzölgött. A benne főtt füstöltkolbász azért lehetett volna kicsit nagyobb. A sertéssült vékony
szeletekben szerénykedett. A mákosguba és a bejgli
már békebeli. Asztalra került a fonott kosárka, telve almával – narancs,
mandarin, banán ekkor ismeretlen fogalom – és dióval. Sorban kezdtek egy-egy
szemet feltörni. Ida után jött Orsi, majd Tamás. Mindegyikük szép, egészséges belet talált. Márton kicsit habozva nyúlt a
kosárba, behunyt szemmel hosszasan matatott benne, végül kivett egy közepesnél
kicsit nagyobb szemet. A hirtelen támadt nagy csendben a héj hangos
reccsenéssel hullott darabokra, feltárult… feltárult egy csúnya, sötét színű,
majdnem fekete, féregtől teljesen megrágott ehetetlen belső rész.
-
Ne legyünk babonásak! – törte meg a hirtelen beállt csendet, kissé
remegő hangon Márton – inkább örüljünk, hogy itt a karácsony!
Az ünnepi hangulat varázsa azonban megtört.
Mindegyiküket egy gondolat foglalkoztatta:
nem hoz-e az új esztendő az eddigieknél is súlyosabb
bajt? Ímmel-ámmal vettek ki
egy-egy szelet bejglit, süteményt. Végül Márton mindenkinek
töltött a poharába bort, amelynek elfogyasztása kicsit oldotta a feszültséget.
Asztalbontás után ki-ki az ajándékával kezdett foglalkozni.
Farsangi bál
Jenő
kötelezettsége miatt már hat óra után elment otthonról, ezért Ervin jött
kocsijával Adélért. A Casinoban tetőfokára hágott az
eseményt megelőző várakozás kellemes izgalma.
A
vendégek egyre sűrűbben érkeztek. Az Ervin karján belépő Adélt már a színpad
közeli asztalnál várta Lili. A zenészek most foglalták el helyüket,
Elvira leütötte a normál a-t, a vonósok hangolása és az ehhez tartozó futamok
kakofóniája is felhangzott.
-
Te, Ervin – súgta Adél – egyébként is csinos feleséged, most feltűnően
szép...
-
A te szépséged mellett...
-
Nem erről szól most a történet. De befejezem a mondatot: nem félsz,
hogy valaki
ma este elcsábítja?
- Félek is, nem is. Elvira
erős egyéniség, mindig tudja, hogy mit kell tennie. Én pedig soha nem teszek le
róla, hogy az enyém legyél. Szökjél meg velem ma este! Amit egy szerelmes férfi
nyújtani tud, mindent a lábad elé rakok. Jenőt nem hagyod el, de a mai
éjszakából adj nekem egy, egyetlen órát. Elviszlek Julcsi lakására. Én... én… már előre elrendeztem, hogy
nem lesz ott ezen az éjszakán senki.
Soha, senki nem fogja megtudni azt, ami ott történik.
Adél
a forró szavaktól lázba jött, mint egy évvel ezelőtt, mikor Ervin randevúra
hívta a körúti kis presszóba. A vére fel-alá kezdett száguldani ereiben. A
testi vágy egy pillanatra hatalmába kerítette. Ha most egyedül lennének egy
félhomályba burkolt, szobában, amely fülledt meleget áraszt,
belemenne a szeretkezésbe. Ám a szerelmes asszony! Megjelent előtte Tamás. A
nyers érzékisége elillant. Nem kellett a szavakat keresgélnie:
-
Úgy látszik a történések időnként megismétlődnek. Sikerült a véremet
felkorbácsolnod. Mindkettőnk szexuális vágya tökéletesen kielégülne. Ám
ismerhetsz már, egy pillanat alatt tudok
dönteni . Mondd, jó lenne az neked, ha érzelem nélkül kapnál meg?
- Ennyire szereted Jenőt, vagy... vagy...
-
Ne folytasd! Akarod, hogy továbbra is szóba álljak veled?...
Maradjunk barátok!
Ervin
arca megnyúlt, végtelen fáradság ült ki rá. Szemét lehunyva, suttogta:
-
Szükségem van rád, Adél. Úgy is, ahogy most tudtomra adtad.
-
Ervin, ébredjed fel. Legyél erős, az éjszakád úgy teljen el, hogy az elmúlt
perceket elfelejted!
- Talán a pohár segít...
-
Eszedbe ne jusson! Azt hiszed, az megoldás
lenne, ha lerészegednél? Igyál, hogy könnyíts
a lelkeden. De be ne rúgjál! A kedvemért...
Adél az egyezség
megpecsételésére kezét nyújtotta. Ervin akarata ellenére úgy megszorította,
hogy Adél felszisszent, de a hosszú, forró csók elfeledtette pillanatnyi
fájdalmát.
És ebben a percben a színpadra lépett Menyhért
Rudolf, a városi kulturális bizottság
elnöke, hogy üdvözölje a megjelenteket, és bejelentse,
hogy a zenekar és a dalárda kis műsorral kedveskedik a bálozó közönségnek, első
számként Mendelssohn: hegedűre és zongorára írt d-moll versenyművével.
Felváltva következtek a dalárda és a zenekar számai. A mintegy másfél órás
műsor befejezéseként a zenekar Mozart: F-dúr divertimentójának eljátszásával
aratott sikert. A zenészek látható örömmel fogadták a hosszantartó tapsot, de a
legboldogabb Elvira volt. Úgy tűnt, hogy bérelt helye lesz Balassagyarmat város
zenekarában.
A
közreműködők elfoglalták helyüket a terített asztaloknál. Elvira, Jenő és Andor
fülig szaladt mosollyal fogadták a hitvesi és a nem hitvesi gratuláció
csókjait.
A
vendégek már hét közben rendelhettek az ételek szokatlanul bő választékából. Lili
kicsit szkeptikusan mondott néhány szót, mikor megjelent az asztaluknál Kátay úr,
A
színpadon az aperitifek felszolgálása alatt a zenészek sorban elfoglalták
helyüket. Vándori Gábor magával hozott tangóharmonikát – vagy ahogy ő nevezte,
a „kebelzongoráját” – lerakta, majd leült a zongora elé. Engi
Henrik hegedűvel, Bódis Ede szaxofonnal, Nagy Tibi
nagybőgővel jött, Handler Rezső letelepedett a
dobfelszereléshez. És játszották az ismert számokat: Lehet könny nélkül sírni,
Hétre ma várom a Nemzetinél, Éjjel az omnibusz tetején, Jöjjön ki Óbudára, Csetneki csikós, Motoros gyerek, Szépség a torpedónk, és
így tovább, egész addig, amíg a vendégek befejezték az étkezést. Mikor már a
lábak türelmetlenül dobogni kezdenek, átváltottak tánczenére az Egy cigány
karavánnal. Elsőnek Ervin állt fel, szemében a barátai számára furcsán
feszes vonással az arcán, és mintha nem a legnagyobb örömmel kezdte volna el
Elvirával a táncát. De nem meditáltak rajta, mert Jenő is
Andor is ráhangolódott a bál várható örömeire, ezt fokozta még a vacsora közben
elfogyasztott néhány pohár bor is, és nem utolsó sorban a társaságban levő
három hölgy csinossága. A következő
számoknál a férfiak egymás
feleségét kérték fel. Talán az tűnhetett
volna fel külső szemlélőnek, hogy bár mindketten jó táncosok, most Adél is, Ervin is szokatlanul merev
tartással, szótlanul táncolták végéig a
számot.
Adél
rögtön leült, nem volt áthevülve, azért töltetett magának egy pohár
bort. Közben szigorú pillantást vetett partnerére:
-
Ugye tudod, mit ígértél?
-
Igen, Adél! Reményem ismét semmivé vált. De sokkal jobban szeretlek,
semhogy a neked tett ígéretem be ne tartsam. Át fogom kínlódni az éjszakát,
igyekszem úgy viselkedni, hogy senki ne vegye észre rajtam a keserű csalódást.
Te pedig mulass jól, nem foglak már ma éjszaka többet zavarni – ezzel elment,
hogy felkérjen egy rég nem látott ismerős hölgyet.
De előtte még megadta az
engedélyt a bemutatkozó másodhegedűsnek, Bende
Szilárdnak, hogy Elvirát táncba vigye. Nem figyelt különösebben, nem látta,
hogy felesége és partnere milyen széles mosollyal kísért társalgással kezdte el
a Holdvilágos éjszakán dallamára a táncot, egy kicsit szorosabban átkarolva
egymást, mint illenék...
Adél
elgondolkozva ült néhány percig, találgatva, hogy vajon lesz-e táncpartnere
ebben a még mindig kicsit idegen és néha érthetetlen városban. Nem is nagyon
bánta, hogy egyelőre senki nem jön. Visszagondolhatott lánykora. Gyakran
bálozott. Tudatában volt szépségének, a társaságban mindig a legszebbek közé
tartozott. A fiúk versengtek érte. A félszegebbeknek az is boldogságot hozott, ha egyáltalán
táncolt velük. A vagányok, nagydumások nem sokat teketóriáztak, nyíltan
megmondták, hogy szeretnék megkapni. Néhány közülük neki is tetszett. Azokkal
eljutott a csókolózásig, egyik másik még többet is megengedett magának, de
ezeket sürgősen leszerelte. Szeme előtt lebegett nagybátyja intelme: a szegény
lánynak egyetlen hozománya a szüzessége. Házasságba csak érintetlenül mehet.
Következetesen tartotta magát ehhez. A fiúk pedig tudomásul vették. Így
történhetett, hogy kitáncolhatta magát, mindig a központban lévén, mindig jól
szórakozott. És az, hogy mégsem szűzen lett asszony, az, mint tudjuk, egy másik
történet.
Soká azért nem tűnődhetett,
mert Szilvási jött behajtani, amit kialkudott. Megállt az asztaluk túlsó felén ülő
-
Örülök, hogy az ismerősök közül elsőnek maga kért fel – mondta mosolyogva - de
úgy tűnik, mintha félne, pedig nem vagyok harapós. És milyen jól táncol!
Szilvási zavara lassan feloldódott, a tánc végéig bátrabb
is lett. Miután helyére kísérte Adélt, boldogságában majd ki ugrott a bőréből,
miután engedélyt kapott, hogy az éj folyamán még felkérhesse.
És Adél számára ezután elkezdődött a diadalmas éjszaka. A
férfiak egymás kezéből vették el. Éjfélig perc megállása nem volt. Sorba jöttek
az ismerősök: a gimnáziumi
tanár, Kaiser,
Kazy Jancsi, a bankból, Gulyás doktor, Friedmann fakereskedő, Molnár drogista,
-
Régen feltűnt, nagyságosasszony szépségével,
amely közelebbről még szembetűnőbb.
Adél
mosolyogva válaszolt:
-
Maga is olyan mint a többi férfi, meglát egy szoknyát,
elindul a fantáziája és mond valami bókot.
- Bocsásson meg, ez nem bók.
A színtiszta igazságot mondtam. Nem
mindegy, hogy a szoknya milyen idomokat takar!
Adél
arra gondolt, hogy rendre kellene utasítani Zsoltot, de volt a viselkedésében
valami könnyed jópofaság, amiért nem lehet rá haragudni.
Rövid
ideig még folyt az évődés, mikor Zsolt különösebb indok nélkül így szólt:
-
Úgy tudom, hogy a nagyságos asszonyék egyik vásárlója Petrik Márton. Én a feleségének, Ida néninek vagyok anyai
ágon az unokaöccse.
Adél
csuklott egyet, és önkéntelenül mondta:
-
Akkor maga,... Zsolt,...
Petrik Tamásnak az unkabátyja.
-
Igen, nagyságosasszony...
-
Adél, kedves
Zsolt! Adél...
Vándori Gábor rövid időre megszakítva a zenekar
játékát, a zongorához lépő bájos, kissé duci
csillogószemű tizennyolc év körüli lányra
mutatva szólt mikorofonjába:
-
Tisztelt hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy bemutassam Engi
Henrik barátom Jusztina nevű kislányát, aki énektanárnőhöz jár még, de az eddig
tanultakból szeretne önöknek valamennyit bemutatni.
A
bálozó közönség nagy tetszéssel fogadta a kis énekesnő, kissé még képzetlen, de
nagyon kellemes hangján
előadott, több divatos számból összeválogatott műsorát.
Éjfél
felé Jenő javaslatára lementek a földszinti nagy étterembe, hogy elfogyasztva
egy pár virslit, hallgassanak egy kis cigányzenét. Oláh Gáspár, hogy a táncosok
kicsit kipihenjék magukat, zenekara kíséretével néhány virtuózszámot adott elő. Adélék letelepedése után egymás után hangzott el Dinicu: Pacsirta, Monti: Csárdás és kis szünet után – mikor
az első taktusok elhangzottak, Adél szeme bepárásodott, mert érezte, hogy kedvese mellé
lépett.– Offenbach: Kánkánja.
A
számok elhangzása után igyekeztek vissza az emeleti bálterembe, tudva, hogy
kedvenc táncuk következik. Felfelé menet pár méterrel előttük lépdelt egy
egymást átkaroló pár. Mielőtt eltűntek volna a lépcsőfordulóban, még látható
volt, hogy csókolóznak. Jenő nem nagyon figyelt oda, de Adél meglehetős
rosszérzéssel, állapította meg: Elvira a nő, a párja pedig Jenő zenésztársa.
Éppen
időben értek fel, ebben a másodpercben csendültek fel a Kékduna
Keringő első hangjai. Jenő karjába önfeledten dőlve
Adél, könnyű lábbal, súlytalanul forgott, repült a biztonságot nyújtó
ölelésében.
A
valcer befejeztével Jenő kezébe vette felesége kezét, hosszú forró csókot
lehelve rá:
-
Nagyszerű voltál, mint mindig, kicsi Adélom. Köszönöm neked!
-
Én is neked Jenő, kicsit elszédültem, de olyan jó ez az érzés! Most
örülök igazán, hogy elhoztál, egyre jobb a hangulatom. Ha nem haragszol - és ha
akad vállalkozó -
szívesen táncolnék, akár kivilágos kivirradatig...
- Akad az ittlevők közül, aki nem szívesen kérne fel? Menjél csak, érezd jól magad!
Nyugodt szívvel engedett Adél kérésének, hiszen aggodalma, hogy az éjszaka jelentős részét Ervinnel tölti, alaptalannak bizonyult, sőt, olyan közömbösek voltak, amire nem is talált magyarázatot.
Adélt pedig sorban vitték a táncoskedvű urak. Már hajnal felé járt az idő, mikor egy tőle pár évvel idősebb férfi állt meg előtte. Bemutatkozott, hogy ő Halasi Gyula. Adél kérdő pillantására hozzátette, hogy a festékkereskedő fia. A férfi elegáns volt, egy kicsit túlságosan is. Jól szabott vékony-fehércsíkos, fekete ruháján egyetlen gyűrődés nem látszott, nadrágjának éle tökéletesen vasalt, fehér ingétől feltűnően elütött meglehetősen ízléstelen nyakkendője. Arcát szabályosnak, de jellegtelennek lehetett mondani. Gondosan fésült, jobb oldalt elválasztott haja brillantintól csillogott. „Igazi szépfiú!” állapította meg magában Adél.
Tangó kezdődött. Gyula átkarolta, és erőteljesen magához szorította Adélt, aki igyekezett elhúzódni tőle. Egyelőre kevés sikerrel. A férfi, hódító volta tudatában fölényesen udvarolni kezdett. Kezdte fejtegetni elméletét, ő tudjam hogy minden nő megkapható, csak kitartás... és pénz kérdése. Gyűrű, ékszer, bunda. Ha ez kevés, pénz, sok pénz.
- Mennyi az a sok pénz? – kérdezte Adél.
- Bármennyi, akár egymillió, ha kell...
- Magának hány milliója van? Abból egyet nekem szán?
- Hát... egy sincs. De ezt csak úgy mondtam. Soha nem kellet még pénzt adnom, kisebb ajándékok is megteszik. Egyébként nekem mindig komoly a szándékom, ha nem is tisztességes – és közben egyre jobban próbálta magához szorítani Adélt, akinek az öle szinte ráfeszült a férfi combjára, a többszöri belépő figurára. Gyula azon igyekezett, hogy a terem homályosabb részébe sodródjanak. Keze elindult Adél válláról, tenyere már-már kezdett volna rátapadni a tiltott területre. Ám erre nem került sor. Adél erőteljesen eltolta magától, fuldokolva a dühtől:
- Ide figyeljen, uram! Én Pesten nőttem fel, sokat jártam szórakozni, akadtak a fiúk között kissé „bátrabbak” is, de mindegyikük tudta, hogy hol a határ. És nehogy kétsége legyen, ismerem a módját, hogy kell a térdemmel móresre tanítani az erőszakos tolakodót. Ne akarja, hogy kipróbáljam magán! Most pedig kísérjen a helyemre! Ha az utcán meglát, ne köszönjön, mert én nem ismerem magát!
Üres volt az asztaluk, Adél letelepedve, felindultságát egy pohár bor elkortyolgatásával csillapította. Megjelent mellette Szilvási, és boldogan ölelte gyengéden, de
nagyon udvariasan karjába, az ezt most nagyon igénylő asszonyt. És a férfi olyan bumfordian,
de kedvesen udvarolt neki, hogy mire táncuk véget ért, már el is felejtette a kellemetlen affért. És csak nem fogja egy nyikhaj elrontani ezt a jól sikerült báli éjszakát!
Már hajnalodni kezdett. Pontban fél ötkor megjelent a bálterem bejáratánál Lajos, hogy hazaszállítsa főnökét és a feleségét. Ő maga kicsit álmos volt a korai kelés miatt, és azt gondolta, hogy akik végigmulatták az éjszakát, azokat ölbe kell vinnie a kocsiig. Örömmel állapította meg, hogy erre nincs szükség. (Egy eretnek gondolata mégis támadt, azért nem lenne ellenére, ha a főnöknőjének erre támadna igénye.) Mikor az udvarra beállt meglepődve látta, hogy a nagyságosasszony szinte szökellve megy fel a lépcsőkön, még a dúdolt is mellé. De a főnök úr sem szorult támogatásra.
Adél gyomra kordulására lett figyelmes, megnézte, hogy a jégszekrényben akad-e valami. Talált: egy jó adag szeletelt téliszalámít és egy felbontatlan csomagolt svájci sajtot (Te szegény Ervin, ha tudtad volna, hogy este mi történik, pontosabban mi nem történik, biztosan ez a sajt most nem lenne itt.) És az alsó polcon elfeküdt egy üveg pezsgő. Kiszólt a férjének, hogy vegyen ő is részt a talált enni- és innivaló elfogyasztásában. Ha álmosak, fáradtak lettek is volna, az már elmúlt. Miután a pezsgős üveg kiürült, Adél szó nélkül bement a szobájába. Ledobta a kissé meggyűrődött új estélyijét, rögtön utána a fehérneműjét is – olyam jól esett egy kicsit pucérkodni, kéjeset nyújtózni! – azután magára kanyarított egy fürdőköpenyt. Elindult a fürdőszobába és pillanatokon belül záporozott rá a jó meleg víz. A csobogás ellenére hallotta az ajtó nyílását, és egy halk „pardont” a férjétől. Odaszólt neki:
-
Jenő! Elgémberedett a karom, nem tudok hátranyúlni, lecsutakolnád a
hátam?
Jenő készségesen kézbe vette
a beszappanozott szivacsot, kicsit bevizezte, és finoman dörzsölgetni
kezdte feleségének a napozásból még
mindig barna hátát, majd, miután a szivacs kiesett a kezéből, a szappanos tenyerével folytatta a dörzsölést.
-
Ugye, a fehéren maradt részt sem éred el? –suttogta Jenő.
A suttogás alig hallatszott,
de Adélnak jó füle van:
-
Nem,... folytasd...ott
is!...
Jenő hosszú másodpercekig
szappanozta a buja
fehér, lankás dombokat,
bele-bele markolva. Adél szeme
mindjobban parázslani kezdett, rekedten súgta,
fejét hátrafordítva:
-
Elől is maradt a napozástól fehéren bőröm.
Jenőnek sem kellett kétszer
mondani...
Adélban egy áttáncolt
éjszaka után fáradtság? Ugyan!...
Jenő is a bálból jött, ő
talán pihenéssel töltötte idejét?...
Néhány órával később, a derűs téli
délelőtt, a horizonttól alig elemelkedett nap szikrázó sugara az egymást
átölelő házaspár kissé megsápadt, és álmában is mosolygó arcát ragyogta be.
A babona beteljesül
A
következő napok bizonyos egyhangúságban teltek el. Gulyás doktor minden reggel megjelent,
sztetoszkópjával meghallgatta
betege tüdejét, szívét. Nem észlelt lényeges változást, hümmögött
valamit, majd beadott egy injekciót. Hilda minden esetben jelen a vizitnél,
két-három nap után már
nem is kérdezett semmit. Mert az orvos mit is mondhatott? Márton állapotában nem
történt változás.
Az ember természete olyan, hogy egy
idő után mindent megszokik. Frontot megjárt emberek állítják, hogy a legnagyobb
ágyútűzben is képesek voltak aludni. Idáék is
végezték napi munkájukat, éjszaka valamennyit pihentek, bár tudatukban
folyamatosan ott volt, hogy a családfő számára már csak egy út van.
A második hét péntek estéjén Hilda
kivételével – ő a betegágy melletti fotelben félig ülve, félig fekve próbálta
kipihenni magát – a család többi tagja elment aludni. Tamás éppen
elszenderedett, mikor nagynénje a vállát erélyesen megrázta:
-
Menj, fiam az
orvosért!
Gulyás
intett Tamásnak, hogy menjen ki vele a konyhába.
-
Petrik úr tudomásom szerint vallásos ember. Menjél, fiam
papért!
Többet
nem mondott, felvette
nagykabátját és hazament.
Tamás
pedig ezen az éjszakán másodszor is elindult, most a parókiára. A kapucsengő hangjára
az egyik utcai ablakszárny megnyílt, Hernádi Máté, segédlelkész dugta ki rajta fejét és álmos hangon kérdezte: ki az és mit akar ilyenkor,
éjnek éjjelén? Mikor Tamás izgatott hangon elmondta jövetele célját, Máté
magára rántotta ruháját, kis táskájába tette a bibliát, ostyát és bort. Percek
múlva már a betegágynál álltak.
Márton szemében a megdöbbenés ült ki. Máté, pap létére kegyes
hazugságra kényszerült:
- Petrik bácsi, hallottam, hogy betegeskedik. Régen volt a templomban.
Erre volt az utam, világosságot láttam kiszűrődni az ablakukon, nálam van
biblia, ostya és bor, gondoltam meggyónhat és
úrvacsorát vehet.
A lelkész kiszolgálta az úrvacsorát. Hogy Mártonnak
mik jártak a fejében, azt nem nehéz kitalálni. Tudatában volt, hogy életéből
már nem sok van hátra, de Isten akaratába láthatóan belenyugodott.
A következő napok kevesebb szenvedést hoztak a
betegre. A köhögés kevésbé kínozta, de szíve tovább gyengült, pulzusa már alig
volt kitapintható, az élet lassan elszivárgott belőle.
Az iskolában március tizenötödiki ünnepség volt, arra
el kellett menni. A borongós, szeles, hideg napok után kisütött a nap, több
fokkal melegebb lett. Tamás agyán átfutott a gondolat: „nem lehet, hogy ilyen derűs, szép napon valaki meghaljon”. Hazaérkezve,
meglepetésére apját ágyában ülve találta. Hilda húslevessel etette, Márton
hetek, hónapok óta nem tapasztalt étvággyal fogyasztotta. Tamás a konyhában
várta nagynénjét:
-
Hilda néni, mégis
van remény?
-
Sajnos, édes
fiam, ez a látszólagos javulás rossz jel. A halál előtt állóknak van még egy
utolsó fellángolásuk, szegény öcsémnek már csak néhány órája van hátra.
Tamás hinni akarta, hogy nagynénje
téved. Az időjárás hirtelen javulása, apja látható felélénkülése optimizmust
támasztott benne. Nyugodtabban feküdt le, mint az előző napokon. De alig, hogy
elaludt, Hilda felrázta. Rápillantott órájára, éjfél elmúlt valamivel.
-
Szaladj, fiam az orvosért – mindössze ennyi volt az utasítás.
- Meghalt. Fogadják őszinte részvétemet. Az előírt hivatalos lépéseket
én megteszem, de a temetéssel kapcsolatban, bizony sok problémájuk lesz. Lehet,
hogy segítségre szorulnak. És a továbbiakban sem kevés nehézséggel kell majd
megküzdeniük.
Tamás kissé magához térve kábultságából,
válaszolt:
- Magam is mindent elkövetek...és... és... remélem, lesz kihez
fordulni, ha nem tudunk valamit magunk megoldani.
Márton álmában lépett az
örökkévalóságba. Arcán a szenvedés okozta vonások, az orrtöve feletti homlokába
vésődött redők elsimultak. Aludni látszott.
A hátramaradottak hetek óta
tudatában voltak, hogy a halál bekövetkezése elkerülhetetlen. Felkészültek rá –
amennyire tragédia bekövetkezésére fel lehet készülni, különösen úgy, hogy az
ilyen fiatalon következzen be, hiszen a családfő még az ötvenkettedik évét sem
töltötte be - most jajveszékelés nélkül, a három nő csendes zokogással, Tamás könnye folyásával
állt hosszú percekig.
Megint
Hilda szánta el cselekvésre magát. A házban található két legvastagabb gyertyát
meggyújtotta, és az éjjeliszekrényre helyezte. A könyvespolcon mindig ugyanazon
a helyen levő Keresztyén énekeskönyvet - mellyel Márton, amíg járni tudott,
minden vasárnap az istentiszteletre ment – a lassan megmerevedő, két egymásra helyezett
kézfej közé csúsztatta, majd egy fehér lepedővel a holttestet
beborította,
És
Gáspár részvéttel hallgatta a gyászhírt. Egy haláleset
számára mindennapos volt,
de a kedves szomszéd eltávozása láthatóan megrendítette.
Ida
most még határozatlanabbá vált. A pénzügyekhez nem sokat éretett, de annyit tudott,
hogy szinte fillér nélkül állnak. Bizonytalanul mondta, hogy Márton húgáéktól számíthat segítségre, bár ebben sem egészen
biztos. Lajos megértőnek bizonyult:
-
Ida, hogy a költségeket hogyan egyenlítik ki, ezzel most ne foglalkozzon.
Egyet tudnia kell, hogy minden szempontból a legméltányosabban fogok eljárni.
Idának fogalma sem volt, hogy az iménti
megbeszélésből mi fog következni, de Lajos szavai alapján úgy gondolta, hogy az anyagi gondjai talán
kicsit könnyebbé válnak.
Tamás frissnek érezte magát, az alig
néhány órás alvás
pihentté tette. Ida hazatérte után
beszámolt a szomszéddal történt megbeszéléséről. Mert beszámolt neki, hiszen
mostantól – bár erről senki
sem beszélt – ő lett a családfő. Tamásra nem ragadt rá anyja
hirtelen jött optimizmusa. De töprengésre nem maradt idő. Valaki megkopogtatta
az ablakot.
- Istenem, ki lehet az? – szólt Ida
meglepődve – hiszen még sehol nem jártam, csak a
szomszédban.
Korai még az idő, senki nem jár az utcán. Honnan tudhatja valaki is, hogy mi
történt?
Kiment kaput nyitni, és ott érte az
igazi meglepetés: Spitzer Jenőné
állt előtte. Átölelték egymást, egymás vállára borulva percekig zokogtak. Ida
nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de kicsit megkönnyebbedett. Nem
kérdezett semmit, csak bevezette a részvétet nyilvánítani jövő fiatalasszonyt.
Tamás és Adél hosszú másodpercekre némán állt egymás mellett, végül az asszony
szava jött meg:
- Szeretnék édesapádtól elbúcsúzni,
kísérj be hozzá!
A jelenlevők – nem tudni miért – természetesnek
vették, hogy Tamás és Adél kettesben
lépett a szobába. Adél óvatosan lehúzta a lepedőt. Végigsimogatta a halott
arcát és kéz-fejét.
A halottas szobából visszatérve Ida hellyel kínálta Adélt, és szinte restelkedve szólt:
-
Spitzerné, nagyságosasszony, nagyon
köszönöm a részvétlátogatását, de…
- Adél vagyok, Ida.
Néhány sürgős és fontos dolgot szeretnék magával és Tamással megbeszélni.
Hilda már Adélék
visszajötte előtt diszktéten elhúzódott, érezve, olyan fontos dolgokról eshet
szó, ami nem biztos, hogy rá is tartozik.
-. Tudom, hogy Petrik
úr régen tartó betegeskedéséből származóan súlyos az anyagi helyzetük. Mint azt
biztos forrásból megtudtam, a
harmincas években megkötött életbiztosításuk a háborús események
következtésben elértéktelenedett, ezért ilyen forrásból egyetlen fillérre sem
számíthatnak. Tehát olyan csapdahelyzet jött létre, amelyből a hátramaradt család nem tud önerőből kikeveredni. A férjemmel
megbeszéltem, hogy miként lehet megoldást találni. Egyetlen lehetőség adódik: a
város kereskedői között gyűjtőívet körözünk gyorssegélyre. Nem könyöradományról
van szó, mert Petrik úr egészséges korában nagyon
sokat tett a gyarmati kereskedőkért, mikor bárki szorult helyzetbe került. Most
csak viszonzásról van szó. A gyűjtőívet a férjem meg is nyitotta – ennek nagysága,
valamint a többi felajánlás senkinek a tudomására nem jut –a körözésre
pedig felkéri a drogista Molnárt. A
pénzből, szándékom szerint rendezzük a temetés költségeit, a maradék pedig a
maguk jövőbeni forgótőkéje lesz. Hogy ez majd gyarapodjon, Tamás ügyességén múlik.
Ida és Tamás szótlanul hallgatta
Adél szavait. Ida sokkal jobban gyásza hatása alatt állt, semhogy igazából
felfogta volna értelmét. Csak azt tudatosult benne, hogy az anyagi összeomlás
is a halál könyörtelen csapása mellé társul, ha nincs ez az asszony, aki ezt a
veszélyt elháríthatja. Tamás pedig tudta, amit tudott.
Lopakodó árnyék
Csengetésére Ági nyitott ajtót.
Szemében riadalom ült. Az üdvözlés után csak annyit szólt:
- Nem tudom,
mennyire tájékozódott, Tamás? A nagyságosasszony már
nagyon várja magát. Biztos elmondja majd a legfontosabbakat. De csak rövid
ideig maradjon, mivel láthatóan kimerítette őt a
utazás.
Tamás
olyan szívdobogva lépett be Adél szobájába, mintha most jött volna hozzá először.
- Gyere közelebb,
drága Tamáskám, olyan végtelenül hosszú idő telt el legutóbbi találkozásunk
óta!
Tamás tétovázott. Mit kell tennie az adott helyzetben?
Legjobb megoldásnak találta, azt, hogy szó nélkül a takaróra tegye a
csokrot. Adél szemét tágra nyitva
suttogta?
-
Köszönöm a
csokorba bújtatott vallomásod. Azt olvasom ki belőle, hogy nem felejtettél el.
Szereted még Adélodat?
Tamás pedig, mintha oltár elé járulna, letérdelt az
ágy mellé, forrón végigcsókolta Adél felé nyújtott jobbkezét,
majd miután Adél kifordította, két puha tenyerét, beletemette arcát, és sokáig
ebben a helyzetben maradtak, végül Tamásból torkából
kiszakadó nagy, sóhajtás után, szemét Adélra emelve, suttogta:
-
Drága, drága
szerelmem! Hosszú hetek kínlódása után nehéz szavakat találni arra, hogy
mennyire hiányoztál! Mondd el aggódó kedvesednek, hogy mi is történ veled? Hogy miért nem lehetett rólad valami biztosat
megtudni?
- A hosszú úttól kifáradtam, csak a lényeget tudom neked
elmondani. Az együtt töltött csodálatos délutánt követően néhány nap múlva
megműtöttek egy, csak nőknél lehetséges kór
miatt. A részletekről most ne várj beszámolót. És hogy
miért nem tudhattál meg többet? Nem akartam, hogy nyugtalankodj miattam. Most
már belátom, tájékoztatnom kellett volna téged. Mentségemre szolgáljon, azt
hittem, hogy könnyebb lefolyású lesz a műtétem, a lábadozásom pedig gyorsabb…
Haragszol?
Tamás nem szólt, de csókjai mindent elárultak. És ott
csengtek fülében Ági aggódást kifejező szavai, tudta, hogy búcsúznia kell:
- Rövidesen újra jövök hozzád. És csak egy kívánságom van, hogy mielőbb
gyógyulj meg!
***
Ági
nyitott ajtót, a szeméből aggódás volt kiolvasható, és annyit mondott Tamásnak:
-
Az asszonyom
bizony nem jól van. Változatlanul gyengélkedik, szinte egész nap fekszik.
Tamás, jó lenne, ha kicsit sűrűbben jönne, mert Adél nagyságos gyakran emlegeti
magát. Azért soká most ne maradjon, ne fárassza őt.
Adél a szalonban
egy fotelban ült, Tamás érkezésére felállt, de
láthatóan nehezére esett ez a kis mozgás is.
Tamás alig tudta leplezni
megdöbbenését, hiszen Adél állapota a legutóbbi látogatása óta is láthatóan
romlott. Karikás szemei mintha megnőttek
volna. Az azelőtt mindig gondozott haja, most fésületlenül hullott homlokába.
Elvékonyult arca még a néhány nappal előttinél is fakóbb, sápadtabb lett.
Hirtelen gondolattól vezérelve Tamás az ölébe vette. Feltűnően lefogyott, alig
volt súlya, Adél pedig még könnyebbé tette az emelést, átölelte a nyakát, és
forrón szájon csókolta, majd a fülébe súgta:
- Tamás, drága Tamásom!...
- Adél, drága szerelmem!...
Az asszony szemébe visszaszökött valami
-
Hát eljöttél?
Ugye, butaság volt arra gondolnom, hogy már nem is szeretsz?!
De olyan régen voltál már nálam...
-
Te tudod, milyen
sok gondot okoznak kicsi üzletünk ügyei...
-
Igen, az üzleti
ügyek!...- volt az alig hallható válasz.
És Tamás most szégyellte el magát az elmúlt napokért,
sikereiből származó,
maga előtt nem is titkolt önelégültségért.
Megragadta a felé nyújtott
lesoványodott, de még így is formás, szép kezet. Bűnbánó csókokkal borította,
azután ujjaik mintha imára kulcsolódtak volna, minden szónál jobban kifejezték
érzésüket, végtelen szerelmüket.
Sokáig maradtak így. Adél lassan
kihúzta kezét Tamáséból, a
hajába túrt, és suttogta:
-
Látod, kedvesem,
azelőtt mindig én fésülgettem borzas hajadat, most én kócollak össze, de olyan
jól esően csiklandozzák
ujjaimat puha fürtjeid.
Majd hosszú csend után szomorkás
pillantást vetett Tamásra és megszólalt:
- Úgy érzem mintha kicsit
elhanyagolnál. Ígérj meg nekem valamit: ezután gyakrabban jössz hozzám.
-
Igen... igen... bűnösnek érzem magam.
Mentségül felhozhatnám, hogy mint már az előbb is mondtam, sok dolgom van az
üzlettel kapcsolatban, és megkezdődött az iskolaév is. De nem keresek kifogást.
Jövök hozzád, hetenként legalább háromszor, ha csak rövid időre is, nem foglak
úgy elhanyagolni, mint eddig, Bocsáss meg!
- Nincs mit megbocsátanom… Csak nagyon nehéz nélküled…Várlak, Kölyök, akár hányszor tudsz, gyere!